Rájöttem valamire. A felelősségvállalás, vagy annak hiánya, melyről már korábban szó esett, nem csak a párkapcsolatunkat, hanem az egész életünket meghatározza. Ha önigazolásokat gyártunk, ha siránkozunk, ha panaszkodunk, ha a másikat hibáztatjuk, és a saját felelősségünket elbagatellizáljuk, akkor beleragadunk egy állapotba. Egy állapotba, melyet áldozati szerepnek is hívhatunk.

„Jaj, szegény Szabi! Mennyi bántás, támadás éri, mennyire nem értik meg, milyen agressziónak van kitéve nap, mint nap…” Az önsajnálat mocsarában dagonyázva próbálunk rávenni másokat is, hogy sajnáljanak, mert az nekünk jó.

Innen már csak egy lépés, de lehet, hogy már lépni sem kell, és észrevesszük, hogy az egész életünk erről szól. Mások miatt vagyunk boldogtalanok, sikertelenek, és SZEGÉNYEK! És ki aggatta ránk ezt a jelzőt? Ki programozta belénk ezt a létállapotot? Ki határozta meg a helyünket a világ szegénynegyedében? Ne legyenek illúzióink: saját magunk! Aztán csodálkozunk, hogy szegények vagyunk… Tehát azzal, hogy másokat hibáztatunk, azzal, hogy a felelősséget próbáljuk áthárítani, valójában a saját nyomorunkért válunk felelőssé.

A párkapcsolatban a szegénység szó megfelelője a boldogtalanság. Ugyanazok a szabályok érvényesek rá. Ugyanúgy mi magunk idézzük elő. Az életünk látszólag teljesen különböző részei (munka, párkapcsolat, anyagi biztonság, barátok, függőségek, hobbik) ugyanazon az elven működnek. Mi magunk szabjuk meg az irányokat, mi magunk vagyunk képesek változtatni rajta.