Amikor véget érnek a mézeshetek, vagy porszemek kerülnek a fogaskerékbe, amikor problémák, nehézségek üti fel a fejüket, az lenne az üdvözítő, ha vállvetve kiállnánk egymás mellett, a szolidaritás, az összetartozás felerősödne. Békekötésre, bocsánatkérésre, megbocsátásra, elfogadásra törekednénk. Ehelyett általában egymás ellen fordulunk, a társunkat hibáztatjuk mindenért, és fűnek-fának panaszkodunk, bizonygatva a saját igazunkat, ártatlanságunkat, áldozati szerepünket.

Elfelejtjük a szép, lélekemelő pillanatokat, elfelejtjük, mennyi időt, energiát tettünk bele, elfelejtjük a gyerekeket, a közös célokat, a közös pontokat. Nem vesszük észre, hogy a ház 80 százalékban felépült. A hiányzó 20 százalék viszont annyira dühít, és fájdalmunkat akkorára duzzasztjuk, hogy fogjuk, és porig romboljuk az épületet, lehetőleg úgy, hogy a benne felhalmozott személyes tárgyak, kincsek is megsemmisüljenek.

Jajdejó! Jöhet a következő építkezés! Na, majd most…

És az első tégla lerakása után kiderül, hogy sziszifuszi munka vette kezdetét, amely során ugyanúgy fordítva rakjuk a téglát, mint a múltkor, a vakolat még hamarabb megrepedezik, az alap még jobban megsüllyed.

Nem lenne egyszerűbb a már felépült házat csinosítani, kicserélni néhány cserepet, fákat ültetni a kertbe, meglocsolni a kókadó virágokat? Mélyre ásni, nem csak a kertben, hanem magunkban, megkeresni, felismerni a saját korlátainkat, defektjeinket, ahelyett, hogy mindent a párunkra kennénk? Felfedezni a bennünk rejlő értékeket? Megtalálni magunkban mindazt, amiért szerethetőek vagyunk? Észrevenni, mi az, amit nem tudunk elfogadni magunkban? Felelősséget vállalni a cselekedeteinkért? Kifizetni a telefonszámlát, ahelyett, hogy a szolgáltatót szidnánk?